Ha majd egyszer

Az ember három okból dönt egy kapcsolat mellett. Az első, a szerelem. A legtisztább és legvilágosabb a három közül. Semmi magyarázat, semmi sallang, mindenhol csak az a szelíd ámde erőteljes érzés, hogy a másikkal akarok lenni, füröszteni őt minden földi jóban, majd mielőtt a nap behunyja szemét, elfeküdni mellette az ágyon és a legszebb álmokat hozni zöld szemére. Milyen jó volna ha itt véget is érne, a csúcson kell abbahagyni, meg amúgyis, kívánhatna ennél szebbet-jobbat-többet bárki is, aki a kék ég alatt született? Bizony, kívánhatna. De erről majd később.

A második a szex. Kell ezt sokat magyaráznom? Alig hiszem, elvégre ez, miképp a felettébb lévő is, pretty much self-explanatory, önmagáért beszél. Csak szex és más semmi, meg barátság extrákkal? Kedves urak, hölgyek, mit tanultunk meg ebből? Hogy egy kapcsolat indulhat csak szexxel, ám valahogy... valamiért... mindig azzal végződik hogy az egyik fél elkezd valamit érezni. Nagy köszönet Julia Robertsnek és Richard Gerenek a tökéletes exampléért.

Történ(ik)t ugyanis hogy a hétköznapi emberfia van annyira gyarló, hogy hátat fordítson a szív eme minő fennkölt szárnypróbálgatásának és habár érez gyenge érzelmeket egy másik ember iránt, de ő inkább a lehetőséget látja, azaz azt, amivé az a kapcsolat, vagy a másik ember válhat. Hol a buktató? Hogy később az emberfia rájön, hogy az ember nem gyurmafigura akit formálni lehet. Csiszolni? Talán, de azt is inkább maximum ujjbeggyel, mint a grafikusok a grafitábrát a papiruszon. Tapasztalat és idő, sok csalódás és viszontagság kell ahhoz hogy megtaláljuk az egyensúlyt pasi és A pasi között. Az ember megtarthatja önmagát, miközben párkapcsolatban él egyáltalán, vagy mindenképp változunk? Jó egyáltalán ha változik az ember? Tapasztalataim szerint nem. Minden nőnek tetszik, ha érte jófiú lesz a rosszból, és talán a fordítottja is igaz, de az sem mindegy hogy mi hogyan állunk a változáshoz. Félelmetes és saját magunk számára szégyenletes, kiábrándító lehet, ha egy-egy nő kedvéért kifordulunk önmagunkból. Ha odaállunk a tükör elé és azt kérdezzük magunktól, mi lett belőlünk? Okolhatjuk a másikat azért, mert nem tetszik amit látunk? Nem, mert saját magunk tehetünk róla hogy olyanná váltunk, amilyenek nem akartunk lenni, amilyenre a másiknak nincs szüksége. Egy problémázó, aggodalmaskodó alakká, akiben már szemernyi nyoma sincs annak az embernek, akiben annak idején olyan hirtelen beleszerettetek. Ohh, ti nők, bárcsak egyszerűbb lenne veletek. Ám tudhatjátok, hogy nincs rózsa tövis nélkül, sem érem azon bizonyos másik oldal nélkül. Elvégre nem minden eset végződik így és vannak alkalmak, amikor bizony bejön minden. Amikor igenis tetszik amit látsz, mert valójában ezt akartad mindigis, de kellett az a kevés kósza kufirc, máskülönben... Hol is lennél most? Segítek, pár sorral feljebb, amivel visszalépnél a párkapcsolatok Monopoly tábláján majdnem a startra. Az a lány, aki nem pusztán egy lehetőség, de nem is csak a szextárgyad volt, hanem akár még a szerelmed is, csak egy emlék marad. Mert kellett az a sok... lehetőség. Ha ezt kell megfizetned érte... akkor kis ár ez. 

A végső szó a tiétek, kedves világpolgárok, de én azt mondom, mindünknek van múltja, de nem érdemes arra alapozni a jövőt. Inkább tanuljunk azokból az emberekből, akik az életünkben csak lehetőségek voltak, hogy aztán jók lehessünk ahhoz, aki mindhárom egyben. Az én szerelmem egy olyan lány aki nálam sokkal spontánabb, egyelőre szerelemként indul, de talán egyszer több lesz. És ha majd egyszer több lesz, igyekszem majd kávét főzni és ágybavinni, becsavarni az izzót és megcsinálni a netet, amikor ő már tiszta ideges lesz.