Sok esetben épphogy döcögve haladunk, tunya módon belemerülve később talán elpazarolt pillanatokba, és kapkodunk, amikor váltani kell, az utolsó pillanatban fékezünk, mielőtt bekövetkezne a balszerencsés karambol és az életünk darabjaira hullik. A múltban már mondtam azt, hogy az életünk egy autópálya, haladunk, elágazáshoz érünk, gondolkodunk azon, hogy jobbra vagy balra, majd megrántjuk a kormányt és haladunk tovább. Az teljesen mindegy, hogy az úton milyen sebességgel haladunk, az autók akkor is elmennek mellettünk ha lassúak vagyunk, de akkor is, ha szélvész-sebesen száguldunk az Autobahnon. Vagy épp mi haladunk el a forgalom lassabb résztvevői mellett. Ami igazán számít, hogy a kanyar előtt tudunk-e fékezni, lassítani, hogy időt adjunk magunknak, mielőtt fejestől belerohanunk az előttünk áramló tömegbe. De akkor mégis miért nehéz ezt megtenni?
Elmondom, és közben nem árulok zsákbamacskát... Mert a folyamatos haladáshoz képest a megállj túl nagy változás. Annyira azt akarjuk, hogy a forgalom haladjon, hogy mi magunk közben elfelejtünk rálépni a fékre. Ugyanis nem az előttünk haladónak kell gyorsítania ( hiszen hova is? neki is van akadálya, ami miatt nem képes rá ), hanem nekünk felvenni a tempót. És ez a logika mondhatni kibillent minket a pillanatnyi egyensúlyunkból; olyan mintha nem is mi lennénk abban az adott helyzetben. De meg KELL tennünk, mert a helyzet ezt követeli.
És innentől mindenki döntse el maga, hogy bele akar-e rohanni a tömegbe, vagy még időben hallgat az aggódó szóra és fékez, mielőtt saját maga áldozata lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése