A tipikus férfi női szerep, - vagy mondhatni szereposztás - már ősidők óta a vérünkbe ivódott, azaz amíg a hím vadászik, addig a nőstény gondozza az utódokat. Persze, manapság már senki sem vadászik - kivéve talán a puncihuszárok - és a feladatok is módosultak, aképpen, hogy épp melyik fél a ráérős. Ez az utolsó állapot viszont pontosan leírja generációnk minden előnyét és hátrányát. Nem csikóhalszerű határozott szereposztásban élő egyedek vagyunk, inkább néha ezek is, néha azok is.
Talán csak az én emlékeim ködösek arról, hogy a saját családomban miképp valósultak meg a női anyai és a férfi apai szerepek, de az biztos, sokszor már ott is anyu hordta a gatyát, és apu volt az érzelmi mentor. Legtöbbször persze beteljesült minden, összejöttek a szerepek és éppen apu volt a szigorú regula szava, anyu pedig a bűntudatos tettestárs, aki még egy pofon után is elsírta magát, annyira sajnálta hogy megütött. Pedig ha tudná, mennyit segített, nah nem a pofon, de a nevelése.
Azt mondanom sem kell, hogy mennyire elmosódnak a határok, mi pedig küzdünk ez ellen igyekszünk megtartani az identitásunk, kapaszkodunk régi doktrínákba, amiket talán el kellene engednünk. Mindössze hipotetikusan, csak gondoljunk bele, hogy milyen embert tudnánk nevelni, ha egy kicsit jobban figyelnénk a gyerekünk szavára, - úgy mint az anyánk - és néha mernénk tiltani valamit, úgy mint az apánk. Tanulni a hibáikból, az erényeiket átvenni, hiszen csak olyan szülők leszünk, amilyen szüleink voltak, és olyan társak amilyen szeretők, férjek vagyunk az életünkben. Azonban azt se felejtsük el, hogy nem leszünk szülők csak attól, hogy gyerekünk van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése