A szerelemnek nincs szintezettsége,
csak folytonossága, állítom én. Vajon jól működik ez így?
Vajon mi volna az ideális? Valószínűleg az, ami már nem tenne
minket emberré, hiszen a másikban való csalódás, az elhagyás
legalább annyira része emberi mivoltunknak, mint a szerelembe esés,
és a szenvedélyes odaadás. Miért törvényszerű, hogy az
érzelmek megfakulnak idővel? Hogy gyakran akiért annyira
odavoltunk, az ma már nem jelent nekünk többet – kis túlzással
– egy darab kőnél.
Egyik pillanatról a másikra tűnnek
el érzések, és utána még azt sem tudjuk megválaszolni miért.
Mert valószínűleg a választ elviszi magával az eltűnő érzelem
a nagy semmibe, mi pedig magunkra maradunk anélkül a plusz
szívdobbanás nélkül, amit nélkülözünk egészen a következő
szerelemig, akinek valószínűleg ugyanazokat a dolgokat foguk
mondani, mint az előzőnek, csak más körítésben. Tisztelet a
kivételnek persze, vannak esetek, akik jóval többet jelentenek, de
akkor azoknak miért lesz vége? Kezdem azt hinni, tényleg létezik
valamiféle „Nagy Ő”, aki más lesz, és csak most érzem úgy,
hogy emocionálisan kiéltem magam, és a csúcson vagyok.
Mintha mindent megtettem volna már, és
mindent amit innentől teszek, már csak egy másolata, klónja az
azelőtt elmondott szavaknak. Vajon, akinek legközelebb mondani
fogom, hogy nem találkoztam még nála szebb lánnyal, el tudja majd
nekem hinni? Hazudtam? Hazudnék? Elvégre... Mindkét esetben
komolyan gondoltam. A szerelem tényleg nem múlik el? Vagy ez
egyéntől, párkapcsolattól függ? Számomra elmúlt, mert egyszer
mindünknek megadódik a lehetőség, hogy tükörbe nézzünk. De
tudod mit? Talán tudat alatt, talán te tudod, hogy miként kell
lezárni valamit. Talán mi ( többiek ) álltunk hozzá rosszul.
Elvégre a mi kapcsolatunknak nem robbanásal és hirtelen
záróakkorddal lett vége, hanem hosszú, fájdalmas leépüléssel.
De legalább elment minden, és tiszta szemekkel nézhetünk a
jövőbe. Mik lettünk? Tapasztalatok.
