Talán tényleg van rész-igazság a fentebb idézett olasz közmondás tartalmában. Félve érzünk az iránt, ami egyszer jó volt, mert okkal lett vége, és semmi sem garantálja, hogy másodszorra is jó lesz. De akadnak csodák, olyan alkalmak, amikor a több hónapnyi hiátus varázslatosan felébreszti a szunnyadó vágyakat. Olyan elemi erővel tör elő, amely rabszolgává tesz bennünket, megbéklyóz és rabul ejt, csupán egyetlen kiutat hagyva maga után... Engedni neki.
Azon gondolkodom, vajon az ember a nagy, vagy a kicsi dolgokat jegyzi meg inkább? Vagy butaság ez a kérdés, mert mindkettőt, avagy egyiket sem? Nem tudom. De elég egy hely, és eszembe jut a legapróbb dolog is, ami egykor boldoggá tett. Mint mondjuk egy szendvics. Vagy A krémes. Basszus, de imádom a krémest. Ez az a dolog, amiből nem tud elegem lenni és nagyom vágyom rá, reggel, délben, este. Van, amiből mind többet akarok érezni...
És mégsem ez minden. Mert amellett, hogy a krémes édes és lágy habja puhán olvad el a számban, tejszínhabja pedig nyelvem minden érintésétől jobban és jobban elterül az ágyként szolgáló ostyatetőn, nekem számít minden emlék is, ami hozzá kötődik. Nem mintha meg akarnám személyesíteni a kedvenc krémesem, de előfordul, hogy annyira habzsolom, észre sem veszem mi történik körülöttem. Összeomlik a világ, leesek a lépcsőn vagy épp majdnem lemaradok a vonatomról, de nekem ez mind megéri. Megéri, mert amíg megvan a krémesem, a világ is jobb hely. Nah de... Ha a krémesemnek volnának érzései, vajon mit mondana most? Remélem nem haragszik rám amiért csak így rávetem magam. Eszem ágában sincs nyomulni, vagy erőszakoskodni, de olyan jó érzés kérni belőle néhanapján egy falatot. Apropó... Remélem a krémesem is szereti, mikor elfogyasztom. Annyi biztos, kell ez a krémes a heti-havi boldogságomhoz. Csak egy szelet a krémesből - nem is kell több -, mert jobb krémest keresve sem találhatnék. Maximum Sopronban.
