Christian Bernard: Rébusz

Lassú léptekkel közeledtem az ajtó felé, ami egy ilyen nap után édenkerti kapuként tetszelgett. Vaskos, tölgyfa ajtó, amiben minden fárasztó nap után egy újabb rovátkát véltem felfedezni. Minden rovátka egy-egy újabb lépéssel vitt közelebb ahhoz, amiről szentül meg voltam győződve, a jövőm, legyen az jó avagy rossz. Bevallom, voltak napok, amikor azt hittem itt a vége, feladom, mert küzdeni egy kapcsolatért már nem éri meg. Egyszerűen belefáradtam, de a szerencsének és talán a sorsnak hála, olyan lusta voltam, hogy a lezáráshoz sem volt erőm. És milyen jól tettem. Az ajtófélfánál eszembe jut, mennyi mindent leküzdöttünk Ádámmal, hogy itt legyünk. Hogy egy közös lakásban, otthonban tehessük meg mindazt, amiről addig csak rébuszokban beszélgettünk, "de jó volna ha", kezdettel.

De azok az idők elmúltak, mi is egy új szintre léptünk, és részemről nem bántam meg. A "de jó volna ha" sóhaj helyét átvette a "mi legyen a következő dolog", és kilátástalannak tűnő helyzetekét pedig a szorgos munka utáni megérdemelt összebújás a cicámmal és -remélhetőleg- életem férfijával. Nem menekültem tovább, csak elmerültem abban a tudatban, hogy Ő megoldást jelenthet, nem a problémákra, de az azok utáni kényszerű keserűségre. Mindig feldobta a napom, amikor azt hittem, most már elege van belőlem, és néha könnycseppes arccal gondolok vissza arra a megannyi alkalomra, amikor idegességemben szókincsem tányérjait vágtam hozzá, Ő mégis csak jött, és szeretett. Megmutatta, milyen az, amikor igazán szeretik az embert, lehettem én épp a legrosszabb boszorka, vagy a legjámborabb bárány. Igazságosan szeretett, már látom. 

Nem élünk extravagáns életet, én telefonügyeletesként dolgozom, Ádám pedig tanácsadóként. Van egy édes pici cicánk, akit közösen választottunk ki az alomból, és egy kutyánk, aki az Ő kedvéért szegődött a mi kis családunkhoz. Kétszobás lakás, és egy hatalmas ágy, hatalmas tévével a falon. Utóbbi nyilván nem az én ötletem volt. Ha hazamegyek, Ő már általában otthon van, de akad olyan is, hogy a munka elszólítja, ilyenkor rám marad a konyha mosogatás része, mert Ádám elővigyázatosan előre megfőzi az ebédet. Én nem vagyok egy nagy séf, a tudományom kimerül a pudingban, amivel alkalomadtán meglepem Őt, ha hazaér. Az olyankor egy különleges alkalom, és bizony előfordult már, hogy kimerülten csak arra volt ereje, hogy az ágyig eljusson. Ám amiben szűkölködnünk kellett a távollétben, azt bepótoltuk következő éjjel... Azt hiszem miatta szoktam rá a gyertyákra és a borra. Habár egyikből sem kellett sok, hogy őt kívánjam...

És most itt állok az ajtó előtt, az ajtónk előtt. Többes szám, első személy, nem véletlenül. Ami az enyém, már az övé is, és nincs ellenemre, hogy összebútoroztunk. habár vesztettem két sarkot és egy szekrényt a hálóban, de nyertem egy társat, akire tudom, hogy számíthatok. ...Nah meg egy isteni pasit az ágyban és egy olyan szakácsot, aki feltölt munka után... Nem hittem, hogy vágyhatok ilyesmire, de most, hogy lekonyul a kilincs orra, én belépek és felakasztom a kabátom, az egyetlen dolog, amire vágyom, az Ő arca és a tudat, nem fog elhagyni.