Van, aki attól tart, hogy a herceg, mint faj kihaló félben van és már nem jut minden nőre egy. Milyen igaz. Kevés olyan férfit látni, aki meg tudja testesíteni az idealizált romantikus hős képét... A hercegét, aki a lován jön érted, és kiment a bajból, amikor szükséged van rá. Ilyen alak akartam lenni, eltökélt, hősies, bátor, odaadó és áldozatkész. Mondhatnám, hogy nem érte meg, - ez volna a sablonválasz arra, miért nem tudnék már ilyen lenni - de az ember nem akarattal válik olyanná, amilyenné akar, vagy akkor maximum példaképének furcsa, torz árnyéka lesz csak. Nem, nekem megérte. Nem, nem ez a válaszom. Egyszerűen csak... Fogalmam sincs. Kerestem a választ ebben, abban, itt és amott, de mindenhol csak vakvágányra vetődtem. Talán nem is érdemes tudnom miért...
Azzal viszont tisztában vagyok, hogy a fehérköpenyes, tiszta és jólelkű lovagod keze immáron véres, sár és mocsok borítja a páncélját. Hiába, két harc között a legkevésbé sem a megjelenése számít. Távolságtartóbb és óvatosabb, mint azelőtt, megfontoltabb, mondhatnánk, de még mindig tűzbe tenné a kezét a Hercegnőjéért.
Valahol még ott van az ezüstös páncél, a ragyogó korona és a fényes kard és pajzs, amivel a sárkány ellen küzdött, hogy megmentsen Téged, de azt hiszem korunk Hercegnőinek már nincs szükségük Hercegekre, akik megmentik. De ha volna is...
