Néhány óra múlva elállt az eső, én pedig azon kaptam magam, hogy egy összecsukható széken ülök a konyhaasztalnál Ádám ingjében, kócosan és farkaséhesen. Nem volt más a hűtőben, csak natúr joghurt, egy üveg málnalekvár, két sárgarépa, fél fej hagyma, egy csomag izé, ami kockázott szalonnára emlékeztetett, meg egy lapostányérral leborított lábas. Az az olcsó fajta, műanyag füllel, aminek ízléses barna és mustársárga virágok díszítik az oldalát.
Ádám felfordította az edényt, megrázogatta, és olyan desszertet varászolt elő az olcsó kis lábasból, ami még XIV. Lajos asztalán is megállta volna a helyét: egy tökéletesen összerakott sárgabarackos charlotte-ot, katonásan sorakozó babapiskótákkal, amelyeket vastag krémréteg fogott össze, a tetején gyümölcsszeletekkel. Vajon minden hölgyvendégét ezzel kínálja meg? Ádám nem tűnt vérbeli szívtiprónak. Az, hogy előre főzött egy nőnek, akit alig ismert, hátha az egyszer csak ott találja magát a lakásában, meztelenül és korgó gyomorral, inkább nevezhető kedves gesztusnak, mint galád cselnek. Vastag szelet édességet emelt a tányéromra. Biztosan nem értette, miért mosolygok. Amikor gyerek voltam, anyámmal megteremtettük a "visszafelé reggelizés" hagyományát. Telente, hogy ne tettessem magam betegnek, kijelölhettem egy napot, amikor "szénszünetet" tartottunk. Anyám szabadságot vett ki, későn keltünk, reggelire fagyit ettünk, vacsorára palacsintát - ilyesmi. A való életben szeretem kézben tartani a dolgokat; igazi szőrszálhasogató vagyok. De aznap úgy éreztem magam, mintha szénszünet lenne. Desszert vacsora előtt, szex kávé előtt. Az események csodálatosan, vérpezsdítően kizökkentek a rendes kerékvágásból. Tizenöt perc alatt bekebeleztük a charlotte-ot.
Ami azonban a fél fogamra sem volt elég. Amikor bekukkantottam a hűtőbe, csak maradékokat láttam. Máshol volt a vakfoltunk. Ahol az egyikőnk tátongó űrt érzékelt, a másik rögtön felismerte a lehetőségeket. Ádám kivette az egyik sárgarépát meg a fél fej hagymát. Szerintem soha életemben nem láttam senkit, aki fél fej hagymát, használt volna. Vagyis, soha életemben nem láttam senkit, aki eltette volna a fel nem használt hagymát. Az igazi titkos összetevő azonban a lardons fumés volt - a dundi szalonnadarabkák, a sötétrózsaszín, zsírral márványozott legókockák. Ádám egy lábasba borította őket a az apróra vágott zöldségekkel együtt, ésa keverék máris sercegni kezdett. Egy doboz tagliatelle tette teljessé a fogást. Talán a szex tette, talán a szalonna - vagy mindkettő - de kétségtelenül ez volt a legfinomabb ebéd, amit valaha kóstoltam.
-Ez csodálatos! - mondtam, miközben újabb tésztaszálat csavartam fel a villámra. - Feltétlenül diktáld le a receptjét.
-Nincs recept - felelte Ádám mosolyogva. - Azt használom, amit éppen találok. Mindig más az íze.
Azon az első nyirkos párizsi estén még nem is sejtettem, hogy ez az ember meg a nem létező receptjei mennyire felforgatják majd az életem.
