Vajon a szeretteinknek miként fizetjük meg az autópályadíjat?
Mi jobb allegóriát találhatnék az életnek, mint egy hosszú autóút. ( Innen remélem, hogy nem lőttek le a rendőrök gyorshajtásért. ) Ahogyan Vienna gyönyörű városa felé jövet, és menet magamra maradtam a gondolataimmal, az jutott eszembe, vajon miért vannak a mellettünk lévő kocsik is ezen az úton. Mármint, miért haladnak oda, ahova nagy sebesen igyekeznek. Honnan jöttek, de legfőképp hová mehetnek? Erről beugrik egy aforizma, ami jelen esetben mind 'az' nagy ÉLETre, mind az autópályára igaz. Sokan hajtanak el mellettünk. Aztán jön egy-egy város, ahol az utcák újra megtelnek családokat szállító autókkal, meg mindenféle zsebibaba sofőrökkel ( jelzem, ez alól én sem volnék kivétel ). Mégis, minden autó külön kis buborékja az emlékeknek, a tapasztalatnak, szerelmeknek, csalódásoknak, esküvőknek, gyásznak, vitáknak és kibéküléseknek. Ezen nem változtat az, hogy hol vagyunk vagy mikor.
Visszatérve az aforizmámra. Mind abban, amit élünk, mind abban ahogyan az utat rójuk, akadnak olyanok, akik a pirosnál mellénk állnak. Mások lekanyarodnak, de nem is bánjuk, hogy egymagunk haladunk tovább, megint mások a célig követnek minket, ám utána tovasuhannak, pusztán füstölgő kipofogótorzót, és élces motorzúgást hagyva maguk mögött. Amilyen hirtelen tűntek fel, olyan hirtelen távoztak.
Aztán amikor elérsz a kitűzött célodig, megérkezel valahova, mondjuk egy olyan helyre, -aki mellett ösztönösen otthon érzed magad- ahol megpihenhetsz, de tudod, menni kell tovább. Nekem mennem kellett, és most te maradtál. De nyugtat a tudat, hogy amikor ezeket a sorokat olvasod, már jócskán túlvagy egy pihentető szendergésen. Szóval elindultam a bejárt úton hazafelé, azonban elkalandoztak a gondolataim. A karosszériát vadul csapkodó esőcseppek kopogását igyekeztem elnyomni a rádió zajával, de tudjátok mit? Talán még élveztem is ezt a furcsa egyedüllétet. Mégis... Az emlékek szellemvárosokként tűntek fel mellettem, és a felgyülemlett melankólia egyetlen kérdést tartogatott számomra, ami talán-talán felróható a fáradtságnak is. ( Engedjétek meg, hogy erre, és egyúttal mindenre, egyetlen válasszal szolgáljak. ) Vajon ott vagyok, ahol lenni akarok? Nem. Ott akarok lenni, azon a Réten, abban a kocsiban és... Veled.
