Ketyegő karamellbomba

Nem akarsz ígérgetni, de adódik a kérdés... Mitől félsz? Attól, hogy megbántasz valamivel? Mert tennél, ilyesmit? Ismerlek, és azt hiszem önszántadból nem. De ha te magadban sem bízol etéren, én miképp tegyem ugyanezt? Vagy alapozzam a bizalmam arra a pár esetre, amikor egészen könnyedén megkerültél? Tisztánlátásra vall, hogy észrevetted, felemeltem a hangom. Kár, hogy azt a jópár alkalmat nem vetted észre, amikor kiabálhattam volna, mégsem tettem, mert hittem, a legjobb lány ( de úgy általában egyik sem ) nem érdemli meg ezt a bánásmódot. Nem emlékszem, hogy ez a felemelt hangnem valaha is jellemző lett volna rám, ha mégis, azt sikeresen kihoztad belőlem. Nem mellékesen eddig ez csak a családommal sikerült igazán... Talán ez egy jel, hogy immáron mellettem a helyed. Látod, talán mégsem vagyunk olyan különbözőek, csak a felszínen mások, de legbelül csak két, gyakran idióta fiatal, akik megtalálták a boldogságot egymásban. De ez is bizonyára valamiféle jó, mert ahhoz, hogy az ember ilyen mélységekbe jusson, magasra kell szállni. Ráadásul a dolgokat néha nem kell érteni, csak elfogadni. Ezt tegnap tanultam meg. Küzdött a szívem az eszem ellen, de végül előbbi győzött, hisz érezni csak a szívével tud igazán az ember és nem nagyon akartam hallgatni az észérvekre. Túlságosan is szeretni akarlak, túlságosan is magamnak akarlak, túlságosan is... túl... túl az észérveken, keresztül a szív hullámhosszán, a szerelemmetrón átutazva fel a világ karamellás tetejére, tejszínhab nélkül.