Én tévedtem. Lényemben, személyiségemben tévedtem, de megadatott az, hogy ábrándokat kergessek. Felhőket, csillagokat számolni a legfelhősebb estén, szinte lehetetlen vállalkozás, de én talán belekezdtem volna. Álmodozó lélekkel megátkozván nem ismertem a lehetetlen, a teljesítehetlent, de ilyen vagyok, és a tökéletes harmóniáról is eképp vélekedtem, bár azt hiszem csak túl sok romantikus filmet néztem, ahol mindig volt egy pár, akik nem veszekedtek, nem vitatkoztak. Tökéletesek voltak, a férfi már-már egy igazi sármőr volt, a feleség pedig mi más, mint egy stepfordi örök szépség. De ilyen nem létezik, és mostmár tudom, mennyire jó, hogy ez így van. Ilyen túl-tökéletességben élni olyan, mint folyton a kedvenc italod kortyolgatni. Abban a pillanatban a legjobb, de idővel elveszik az íze, hozzászoksz, aztán hibát lelsz, és meggyűlölöd. Ideje volt rájönnöm, hogy a hétköznapibb milyen könnyedén lehet különlegesebb, mint bármi, amit eddig tökéletesnek tartottam. Akkor lehetséges, hogy a hibák adják egy dolog különlegességét? Állítólag a legtökéletesebb forma a kör. Az azt alkotó pontok az ellentétes oldalon mindig ugyanakkora távolságra vannak egymástól, és a vonal önmagába tér vissza. Mégis, mennyivel érdekesebb a négyzet, mint az unalomig tökéletes kör...
Nem akarlak elveszíteni, és leírva ez még komolyabban hangzik, mint megannyiszor kimondva. Tudnod kell, hogyan élek, és milyen szerencse, hogy látod a szemem. Látod a szívem ami szeret, és az eszem, ami dühös, és ingerült. Pofozz fel, téríts észhez, mert a feleségemként még lehetséges hogy szükség lesz rá... De talán most megtanulom nem kimondani a végszót, csak csöndben várni Téged és nem menekülni a lehetetlen idillhez, ami nem létezik, és soha nem is fog. Nem is érdekel, amúgysem tetszik.