Újabb Murphy-törvényt avanzsálhatunk a nagyok közé: A búcsú mindig akkor jön, amikor nem akarod... És akkor fáj legjobban, amikor minden klappol. Igaz kutyasz@rba léptem hazafelé, de inkább csak egy nagy sóhajtással és egy könnyed nevetéssel konstatáltam a helyzetet, mert amit ez a -nagyon szűken- másfél nap tartogatott, az bőven megérte ezt a kellemetlen, de kényszerű meglepetést. Az élet kompenzál, valamit valamiért, szokták mondani. Hát ezért.
Azon is gondolkoztam, vajon mit szeret jobban látni a szemed? A nyers, lényegretörő, kegyetlenül őszinte vallomást, vagy a bókfürtökkel ékesített őszinte beszédet. Ám nem tudtam dönteni, és miközben a tavaszunk édes melegét élveztem -még ilyenkor, este is- az jutott eszembe, hogy jobban szeretlek, ahogyan egyre több problémát küzdünk le. Felfedezem azokat a mások számára talán rejtett értékeket, amiktől egyedi és utánozhatatlan vagy. Megtanultam értékelni egy ölelést, egy egyszerű ölelést, és talán nem te vagy a világ legjobb háziasszonya, de a legjószívűbb szerető, és a legodaadóbb társ. Filozofálgathatnánk órákig, de veled inkább bejárnám az egész világot. És talán előfordul, hogy elviszi a Cica a nyelvedet, de szeretni... Szeretni azt úgy tudsz, mint senki más.
Jajj, bárcsak itt lehetnél még...