Gyakran a legapróbb dolgokhoz kell a legnagyobb bátorság, mégis az ilyen momentumok minden pillanatát kiélvezem. És megint máskor minden összejön, mintha a sors is úgy akarná. Vehetnék példának egy bizonyos vonatutat, amikor a vagon hátsó traktusából előresétáltam, te pedig könnybe lábadt szemmel jelezted meglepődöttséged. Õrültél, vagy csak nem tudtad miként kezelni a dolgokat, esetleg mindkettõ? Mi volt az elsõ gondolatod?
Nem ez volt az utolsó azon tettek sorában, amiken sokszor még magam is meglepődöm. De annyi biztos, valami miatt mindig megérte vonatozni, legyen az épp egy "valami dolgom van északon", a bukkanós vasúti vonalak, hajnalban kelni, hogy meglepjelek a hátadnak intézett kérdésemmel, miszerint "ne haragudjon kisasszony de ez a vonat megy Szombathelyre?" Vagy épp az a reggeli mirelit capuccino, amit akkor fogyasztottunk, miközben te nekem dőltél, én pedig igyekeztem úgy helyezkedni, hogy kényelmesen tudj feküdni, neadjisten aludni.
Hogy izgultam, hogy mit fogsz szólni, ha felbukkanok... Mindenesetre azt szeretném, ha amikor szükséged van rám, nem kellene egyedül bámulnod a vasútikocsik merev ajtaját. A szerelem egy olyan vonat, amire csak kettőnknek van jegye, mindig ég a lámpa, és mindig meleg van, addig mész, ameddig akarsz, és ha a másikhoz űz a vágy, még akár Franciába is elvisz. És az a pár másodperc õrült bátorság, nos, az talán egy életre megtette a hatását.
