Ellövöm a poént, mielőtt valaki más lelőné, aki legalább annyira szereti a Simpson-családot, mint én. Elég paradox, hiszen nem mindig vicces, de akkor is az. Nem akar az lenni, mégis sikerül. Kritika és paródia. Legtöbbször humoros, sokszor mégis szomorú... Bármikor megnézném, sőt, most is nézem, de nem tudok olyan szituációt amiben ne tudnám élvezni az idióta kis sárga figurákat. Popcornt majszolva vagy épp egy lángos közben, esetleg elalvás előtt. Mindig jó kedvre derített, és nem fordult elő, hogy nemet mondtam volna rá. Talán az egyetlen szenvedély, amit többször is szívesen ismétlek meg. Mindenki tanul valamit az ilyen mesékből, holott mennyire tudtam nyilvánosan utálni mindenkit, aki mesének nevezte az ilyen műveket. Több rejlik bennük, de aki többet akar tudni, az majd megnézi. De én személy szerint megtanultam, hogy még egy pókmalac is képes a plafonon járni, és azt hogy az utolsó szó mindig a családot illeti. Időnként hülyének lenni legalább olyan jó, mint a kellő komolysággal élvezni az élet -gyakran fekete- humorát... Főleg ezt a monitoron keresztül látni, és csak nevetni a sokszor idétlen poénokon... Azonban annyival summáznám, hogy... Uraim... Elég ha egy szót mondok... Egy bonyolult, vidám, s mégis szomorú szót... Ott van mindenhol, térben és időben, s mellyel bármilyen szituációra röviden, tömören reagálhatok...
"DOH!"