A kedvesem édesen szuszog az ágyamban, mellettem egy palack ásványvíz, előttem egy hatalmas LCD tévé és életem egyik legfinomabb vacsoráján vagyok túl. Minden okom megvolna arra, hogy örüljek, boldog legyek. Ami azonban a szemeim elé tárul a televízió képernyőjén, nos az minden, csak nem boldogító. Sőt, kis túlzással elszomorító.
2011. szeptember 18. SS. Napoli - AC Milan mérkőzés, a DigiSport közvetítésében. Azt tudtam előre, hogy nehéz meccs vár kedvenc csapatomra, de egy ennyire egyértelműen gyenge produkciót látva megkérdőjeleztem a Milan esélyeit Európa elitje között. A csapat ugyanis BL győzelemre pályázik, s noha elmondható, hogy sok volt a sérült, akikkel talán nem ugyanez lett volna az eredmény, mégis ebben az egyenletben túl sok a 'ha', hogy bármiféle garanciát is érezzek szeretett együttesem teljesítőképességében. Történt ugyanis, hogy egy agresszív kezdés után sikerült idegenben megszereznünk a vezetést, azonban ez - ahogyan azt egy belső hang súgta - rövid életű volt. A meccs előtt még viccelődtem is Evivel, hogy 3-1 lesz a vége, de a szívem mélyén egy döntetlent éreztem. Ohh erről a gólról még annyit, hogy örültem, hogy egy újonc szerezte, név szerint Aquilani. Azonban ez után gyakorlatilag csak negatívumot tudok mondani. Cassano - habár volt pár klasszis megmozdulása - azonban nem érzem, hogy ezt 90 percen, s egy egész szezonon keresztül tudná tartani. Kicsit mintha nem akarna ott lenni a pályán, szenvedett, s már-már könnyeket láttam a szemében, mikor focizott. Noh nem mintha minden probléma forrása Ő lenne, de kétségkívül fáradtnak tűnt, egy leharcolt szamuráj látszatát keltette.
Ha csak ennyin múlott volna. Azonban lényegében a csapat összteljesítménye sem volt a toppon, sőt-mi-több, aluljátszottuk magunkat. Seedorf egyszer úgy mozgott, akár fénykorában, máskor meg, mint egy zavarodott, elkeseredett, helyét kereső idegen a pályán. Nem találta meg azt a ritmust, ami egy döntetlenhez, vagy épp egy szépítő gólhoz kellett volna. Talán nem is feltétlenül a gyorsaság hiányzott, inkább egy magabiztosság, egy büszkeség, melynek nemhogy hiányát, hanem egyfajta félelmet éreztem a Milanban. Nem egy CSAPATOT láttam, hanem 11 embert. S ha mégis sikerült valamiféle kohézió a csapat háza táján, akkor az többnyire az egyes szerepek ( védők, középpályások, csatárok ) között, külön-külön volt. Összeköttetésnek az egyes csapatrészek között semmi nyomát nem leltem. Holott állítólag a Milan nagy erőssége a csapatjáték, de ennek most csak az ellenkezőjét bizonyította.
A harmadik és talán legnagyobb hiba az edző, Allegri lelkiismeretén szárad, ugyanis egy állítólag győztes felfogású, győzelmi szándékokra törő csapatnak a 2-1-es vezetés megengedhetetlen. De legalábbis nem eltűrhető, és várni a csodát egy látszólag is gyenge csapattól felelőtlenség. Noha azt sem szabad elfelejtenünk micsoda teher hárulhatott rá, hiszen egy igazi oroszlán ellen kellett felkészítenie azt a csapatot, aminek győzelmében láthatólag még maguk a játékosok is kételkedtek. Mi is lett volna az a lelki plusz amivel egy kicsit felturbózhatta volna a csapatmorált? Erre talán senki sem tudja a választ. Mindenesetre, érdekes módon - általánosságban elmondható, hogy - attól a pillanattól kezdve, hogy fiatalokat, motivált, agresszív játékosokat hoztak be, dinamikusabbá, gyorsabbá vált valamelyest a játék képe, s nem egy olyan gárdát láttam a képernyőn ( vagy a monitoron ) mely úgy keresi a helyét, mint szürkeszamár a ködben. Allegri, merj kockáztatni, nagy tehetségek vannak a szárnyaid alatt, csak merd meglépni, hogy behozod őket, és nem hoznak rád csalódást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése