Tavasszal gyönyörű a táj. Az ódon épületek fehér és bézs falai, a macskaköves utcák és a macskaköves utcai zenészektől kezdve egészen a pipázó-dohányzó urakig, sőt, hölgyekig. Tegnap érkeztem a Gare du Nordra, de a hosszú és kimerítő utat bőven kárpótolta a füves dombokon és a meredéjekkel tarkított hegyeken keresztülvezető látvány. Mégis, mikor ideértem, és mint turista körbefordultam az állomás már közel 50 éves épülete előtt, úgy éreztem, még nem láttam semmit. Holott elviekben Párizs "csak" egy város, olyan, mint a többi, csak van, aki ezért rajong, van, aki Manhattan nyüzsgő forgatagáért. Ám aki ezt állítja, még sosem járt Párizsban. Elragadott. Magával ragadott és nem enged, no nem mintha szabadulni akarnék. Ezt a várost látni kell, látni az Ile-de-la Citét, ami szembogárként fekszik a romantika fővárosának szívében. Kis humorral fűszerezve mondhatnánk, hogy ha a a Valbon-park a fej, az Eiffel-torony valami nagyon szürrealista falloszra hajaz...
Beborult az ég, noha eddig szikrázóan sütött a tavaszi nap. Esteledik, de ilyenkor mutatja meg legszebb arcát a város. A kandeléberek csillognak, mint szentjánosbogarak a sötétben, és előkelő párok járják az utcákat. Szól a zene, és harapni lehet azt a csendes szenvedélyt, mely csókok formájában manifesztálódik az ajkakon. Beülök egy közeli bárba, mert az eső is elkezdett esni. Háborognak az istenek, és dobálják a könnyeiket a területre. Alig hallani mást, mint az esőcseppek koppanását az utcaköveken. Kintről gyönyörű a látvány, mégha kissé rémisztő is. Hol lehetek? Eltévedtem. Gyűlölök eltévedve lenni. Olyan, mintha céltalanul bolyonganék. Bosszantó, de a feszültséget inkább egy pohár konyakba fojtom, mert az bizonyára sokkal finomabb. Leül mellém egy nő, aki komótosan szívja a pipettát, miközben táncra csábít. Én azonban nem akarok táncolni... Már.
