Tény, hogy a legtöbben nem szeretik az esőt. Hallani, látni, átélni, mert annak csak a rossz oldalát látják. Pedig, -ha úgy fogalmazhatnék- az eső a természet Fleur du Mal-ja. Igaz az is, hogy el lehet benne ázni, de vajon esett-e olyan jól egy kád forró víz azelőtt, mint mikor teljesen eláztatok tőle? Gyerekként kerülgettük az esőcseppeket, mert azt hittük, szuperhősök vagyunk, és mi bizonyítani akartunk. Volt-e a kedvesetek ajka valaha is olyan édes, mint a tavaszi záporban csókolózva? Esett-e olyan jól egy ágyban összebújós, egymástmelengetős édeskettes, mint mikor együtt hallgattátok az esőcseppek ütemes kopogását az ablakon. Nézni, ahogy a legördülő vízcseppek az ablakon versenyeznek vagy a sóhajtól párás ablakra szíveket hinteni. Mindazonáltal, az eső egyedül gyakran inkább csak elszomorít, érezteti a hiányát valakinek. Ki tudja, talán csak azért, mert együtt ezt is jobb megélni.
Pedig az eső varázsa éppen abban rejlik, hogy bárhol is legyünk, de egy esernyő alatt ketten mindig elférünk. Sőt, néha nem is kell esernyő.
