Hát, jó... Pedig háttal nem kezdünk mondatot, ezt mindenki tudja, de az életben néha meg kell szegni a szabályokat és csúnyán játszani. Ami viszont néha fáj ( nem tudjátok micsoda teher ez most nekem... ). Rég nem blogoltam, aminek oka volt. Egyrészt úgy gondolom, hogy annak amit írunk, lelke van. És ha a szavakat erőszakkal próbáljuk meg mondatokká kovácsolni, akkor abból maximum egy olyan gyermek születik, aki még maga is bánja létét. Ezért hagytam, hogy szépen torlódjanak bennem a gondolatok, várva a sorukra, mígnem minden a maga helyére kerülhet egy hosszabb lélegzetvételű postban. Ennek ellenére írtam közben vázlatokat, mert sajnos a memóriám hanyagsága miatt az okos gondolatok hamar a feledésbe merülhetnek, ha nem pötyögöm be őket. Írtam én egész széles spektrumban. Megvizsgáltam, vajon mitől lesz hosszú egy kapcsolat, változnak-e az emberek, és vajon lesz-e saját lakásom ( pardon, albérletem ) a közeljövőben. Hogy visszaeredeztethető-e ez valamire, azaz van-e közös origója a témáknak? Ezt a kedves olvasó képzeletére bízom.
Azonban valahol el kell kezdeni, és vajh miért ne épp ott folytatnám, ahol abbahagytam? Hát persze hogy az elmúlt hétvégéről beszélek. Ha jól emlékszem pont lezártam a komikuniverzumot, már jött is a szokásos hétfő, egy szokásos hétfői órával, a szokásos hétfői cicivel, -bocsánat-, cigivel, és a szokásos hétfői teendőkkel. Felkel, fogatmos, reggelit csinál, felöltözik, elindul... ...és majdnem elkésik. Bevártalak, majd együtt mentünk unni magunkat, ami abban végződött, hogy én photoshoppoztam, te állásokat nézegettél. Apropó, szólj, hogy szenvedjek még egy kicsit azzal a poszterrel, amin át kell írni a betűket. Sétáltunk, beszélgettünk, Csabiztunk... Aztán a vasúton kettesben maradva felhívtam a figyelmed valamire, amit nem hittél el. Ezen elgondolkodtam.
Kedden nálunk aludtál, és nagyon jó volt megint melletted ébredni, vagy azt hallani tőled, hogy "tegnap este megint megfogtad a kezem". Reggeliztünk, és megleptelek. Mintha kicsit eltávolodtak volna azok a napok, amikor minden reggel ezzel telt. Minden reggel, amikor együtt ébredtünk. Hagytuk magunkat elveszni a másik fantáziavilágában, abban a rózsaszín, kusza halmazban, ahol csak te voltál, és én. Hiányzik... Már-már olyan volt, mintha változott volna valami. Aztán a beszélgetést beszélgetés követte, és teltek a napok. Úgy hiszem, ez a pár nap a lehető legjobban telt el, és amit korábban egy postodban írtál, azt most kicsit átszerkesztve adnám vissza. "We rediscovered why we are lovers." Hangzatos nosztalgiázásba fúlt minden perc, mikor arról traccsoltunk milyen volt régen lódítani a népet azzal, hogy együtt vagyunk. De az régen volt, és most... Most van. De van Hululu... Örömteli változás, rövid ideig őrültnek lenni, szerelemőrültnek, amikor megengedhettem magamnak a világ legtöbb értelmetlen, gyagya, ovis attitűdjét, mert tudtam, hogy csak az számít, amit te mondasz. És mi együtt őrültködtünk órákon át, és szakadtunk a nevetéstől, és majd bepisiltél, mert a lehetséges legtöbb hanggal próbáltam minél lököttebbnek tűnni... És jó volt.
Aztán közben-utána meghiúsult valami, amire nagyon számítottam, és amire nagyon alapoztam... De a szerencse forgandó, leszek én még lent is! Szóval történt, hogy találtam ezt a kellemes kis idézetet a facebookon, ami nem a mondanivalója miatt, mintsem az utolsó mondat puritán őszintesége miatt tetszett meg. Fogyasszátok, aztán folytatom. Furcsa érzés, ha van valaki, aki mindig megnevettet, aki mindennap hiányzik, akiért feladnád a saját céljaid, akivel szemben sosem vagy önző és tudod hogy mindig melletted áll. Ha van valaki, akivel megosztod az összes titkodat, és akármennyire is megbánt sosem tudsz haragudni rá. Rengeteg emlék köt össze vele, de benned van a tudat, hogy semmi sem tart örökké, egyre jobban félsz hogy egyszer ez is véget ér. És tudod azt hogy rá örökké emlékezni fogsz és életed végéig a lelkedben él majd a rengeteg emlék, akkor is ha már eltűnnek a közös álmok, örökre az életed része marad, a szíved egy része már az övé. Úgyhogy használj ki minden időt amíg vele lehetsz. Az élet túl rövid ahhoz hogy veszekedjetek, hisz azt az időt szeretkezéssel és nevetéssel is ki lehetne tölteni. Azt kívánom hadd legyek olyan férfi, amilyet más nőnek is nyugodt szívvel "ajánlhatnék". Ezen az úton indultam el, és ezen az úton haladnék tovább.
Csütörtök-péntek... Két megint nagyszerű nap, főleg az utóbbi, pár igencsak "kirobbanó" élménnyel. Talán én változtam, mert ráültem a kapcsolatra. Ezért arra gondoltam, hogy visszahozok valami régit, valamit a múltunkból. -Aki ezt olvassa, most talán hülyének néz, hisz miért is akarna bárki is kapaszkodni a múltba. Pedig nagyon gyakran megtesszük, hisz az valami biztos. Az ami elmúlt, az biztos csak igazán. Azonban az én helyzetem más. Nevetni akarok veled a múlt szépségén, ahogy akkor tettük, nem újraélni. Pedig néha mindenki azt kívánja, ha volna egy időgépem, amivel újra átélhetném azt a pillanatot... Vagy épp másképp csinálhatnám. Esetleg nem tenném meg, vagy nem mondanám. Egyszer talán kifejtem miről van szó, ígérem... sűrű lesz a lista. - De hazamentél sajnos, nagy bánatomra. És eljött a hétvége, ma pedig felmentem a nagymamámhoz, és találkoztam egy barátommal. Ahogy sétáltunk a poros, koszos utcákon, azt gondoltam, mit keresek itt? Ennél jobbra érdemes minden ember... És elkezdtem sajnálni a helyeket, a szagokat, a látványt. Lepusztult lett minden sikátor, minden ház, ahol annak idején egy farmerben meg hózentrógerben futkostam. Távolodok-távolodik minden( től ), amiről eddig úgy tudtam, jó. Ha valaki most 'errevanszükséged' pirulákat osztogatna, én vajon melyiket venném ki a mágus bűvös kalapjából...?