Ez a post valami merőben más lesz, mint amire számítanátok, kedves olvasók. Arról szeretnék Veletek beszélgetni, hogy ti miként élitek meg a szomorúságot, illetve hogy értékelitek azt. Mielőtt bárki komolyabb konklúziók levonására adná a fejét, szólok... Ennek nincs köze a valósághoz, nincs miért szomorúnak lennem, de most ezt az érzést választottam. Miért? - kérdezhetnétek... Azonban a folytatásban minden kiderül.
Van az úgy, hogy az ember szomorú. Miért is ne volna, hiszen annyi személyes indokot találhatna rá az ember, sőt, sokszor indok sem kell, mert éppen az időjárás rontja el a jókedvet. Ez az érzelem nagyon mélyen húzódik az emberiségben, és létezik, amióta mi is létezünk. Nincs rá receptre felírható gyógyszer, és valószínűleg nem is lesz. Italba akarnánk fojtani a bánatunk, de jól úszik a bestia, nagy sajnálatunkra.
Akkor miért vagyunk ennyire fogékonyak rá? Kedves olvasók, tőletek kérdezem, miért nagyobb körülbelül háromszor a blogom látogatottsága, amikor olyan témákat vesézek ki, amiknek általában anti-boldog mondanivalójuk van? Miért hallgatunk szomorú számokat és miért épp 3 olyan szám vezeti az egyik toplistát amitől gyakorlatilag sírógörcse támad az embernek? Szükségünk van a rosszra? Kell a kellemetlen? Meguntuk, vagy csak ennyire nehezen értékeljük a jót, ami a szemünk előtt van?
A választ talán Dosztojevszkij adta meg, talán nem. De hadd zárjam ezzel a soraimat, talán elgondolkodtat. Én megtettem.
"Nem érted, hogy az embernek a boldogságon kívül pontosan ugyanúgy, tökéletesen ugyanannyi boldogtalanságra is van szüksége?!"