Engedd meg, hogy én is bemutassam a saját szemszögemből a történteket. Elkérezkedtem a szerkesztőségből, hogy kimehessek eléd, és majdnem jégcsappá fagytam, annyira fáztam. Fájt a nyakam, ráadásul az egésznapos monitorbámulástól még a szemem is. Persze távol álljon tőlem a magyarázkodás, mindig azt vallottam, azt meghagyom arra az esetre, ha tényleg volna miért. Ahogyan megérkeztem a buszommal a vasútállomásra, hunyorítva kerestem a vonatod, de láttam még bőven van időm. Ahogy teltek-múltak a percek, egyre súlyosabbá vált a táska a vállamon. Aztán megjöttél, és akkor már nem tűnt olyan nehéznek. Attól a puszitól egy kicsit fel is melegedtem, bevallom.Végül megérkeztünk a kiállítás elé, ahol rágyújtottunk egy szál cigire. Bármennyire is furcsa, vagy kellemetlen dolog lesz ez, de azt szerettem volna, ha azt hiszed tényleg elmegyek. Hogy aztán meglepjelek, és rádcáfoljak. Láttam már ahogy csalódást okoznak neked. Olyan is volt, amikor talán én okoztam csalódást...
...És tudom, hogy nem érdemled meg. Talán túl nagy szó, de annál komolyabban gondolom, hogy a családom egy része vagy. Máskülönben nem haragudnék azért, amiért magadra haragszol. És mondtam azt is, ha egy szemüveg az ára, legyen még 1000 ilyen. Ahogyan talán az is mérvadó, hogy amiket elmondtam, nem mondtam el soha senkinek, csupa nagybetűvel. Azt mondtad furcsa, hogy nekem fájhat valami, pedig ha tudnák... De ezt a titkot megőrzöm kettőnknek, és ahogy a hónapok jönnek-mennek, úgy ismerjük meg egymást, fokról-fokra, Párizsról-Párizsra, mert nekünk még évek múltán is lesz mondanivalónk egymásnak...