Voltál már úgy, hogy hallgattad, amit másik mond, a szavak kicsit összemosódtak, mert azt hitted, ez csak egy átlagos nap, egy átlagon felüli partnerrel, egy kellemes beszélgetés, de aztán jött valami, ami kizökkentett ebből az idillből, és úgy érezted sosem álltál még ennyire megdöbbenten az előtt, amit a másik mondott? Ezek a szavak, mondatok, frázisok, mint a tiszta égbolt bárányfelhői, mind-mind egyediek, mert váratlanul jönnek, annak eredményeképp, hogy a szíved hangsebességgel küzd az eszeddel. Addig azt hitted, amit mondasz, az mind fejből jön, mind "agyszülemény", mert mesélni szeretnél valamit. De akkor jön egy téma, jön egy megfelelő reakció, és mintha nem is te mondattad volna magaddal, megszólalsz, és ösztönösen olyasmit mondasz, ami a szíved győzelmét igazolja.
Erre emlékszel? Sétáltunk az állomásra, arról beszélgetve, hogy ha egyszer összeköltözünk, lesz egy kutyánk, és mi lesz ha sok-sok év múlva, ha mi megöregszünk és Mopszli is megöregszik... Mire mondtam, hogy ne aggódj, ott leszek Neked én. Amire várakozás nélkül, -teljes nyugalommal, mégis vágyakozással teli hangon- rávágtad, hogy reméled is... Majd meglepődötten konstatáltuk, hogy "oké... ezt most nem vártam..." és "úristen, ez most honnan jött?". És talán így szavakon keresztül nem érződik a hatás, de Neked és nekem ott ez valami nagyon fontosat jelentett.
És nem pusztán rövidke kis mondatokkal vagy képes arra, hogy mosolyt csalj az arcomra. Első munkanapom végeztével, mikor leültem a laptopom elé, rutinból megnyitottam a facebookom, ott egy olyan szép, már-már szerelmes levelet olvastam, aminek a bódító lelkülete azóta is visszatér. Azonnal el is kezdtem válaszolni, és igaz, hogy körülbelül egy órán keresztül írtam, illetve el is aludtam az íróasztalomnál miután befejeztem, de megérte. És akkor a tegnap éjjelt még nem is említettem vagy ahogyan azt sem, ahogyan másnak talán századszorra már elcsépelt lehetne a hiányoztál, nekem még százegyedik alkalommal sem az... :)
Azt hiszem ezeken a kis dolgokon keresztül ismerlek meg igazán. Én sokat mesélek, te talán nem annyit, de ha mondasz valamit, az jelentőségteljes. Honnan is tudnám, hogy imádod a hátam, vagy a karom, amikor átölellek, ha nincsenek ezek a sorsszerű elszólások? És vajon te honnan tudnád, hogy milyen érzés nekem átélni, mikor azt mondod "olyan jó érzés hozzám tartozni", ha nem írnék róla? De amilyen értéket képviselnek nekem a te gondolataid, kérlek, fogadd olyan szeretettel az enyémeket. Mert a végén a világ összes karácsonyi ajándékával sem lehetne kiváltani azt, amikor azt mondod... "Szerelmes vagyok Beléd."
