"Tedd ki te is!" és "egyebek"

"Tedd ki te is, ha ellenzed ezt azt." Talán tudjátok mire gondolok, ha pedig mégsem, elég egy röpke pillantást vetni a manapság oly népszerű facebookos eszmefuttatásra, amiben valami aktuális problémára hívják fel a figyelmet a csatlakozók. ( Már, ehhez a programhoz csatlakozók, nem az ilyen pici fekete kábelvégek. ) Az adja ennek a témának az érdekességét, mert az elején - habár hihető és elképzelhető dolgokat ír - szándékosan túloz a jobbik irányba, majd a végén egy, a társadalom többségének szánt negatív kritikával teszi ugyanezt. Értitek nem? Mintha legalábbis csak két pólus közt mozogna a világ. De kérdem én? Miért éltek ilyen szándékos, célzott túlzással? Miért csatlakoztok ilyesmihez? A lelkiismeretetek miatt? Jót tesz a lelketeknek az, ha látszólag segítőkész, jószívű és az ehhez hasonló dolgokat támogató embernek tűntök? Ébresztő! Kedvesnek lenni nem kötelesség, mintsem opció. Őszintének lenni, - nem máshoz, anyukádhoz, apukádhoz, a barátodhoz / barátnődhöz, hanem saját magadhoz - már sokkal inkább. Ráadásul az ebben az az érdekes, hogy sokszor olyan embertől látom az ilyen megvilágosodást, aki jószerivel elfogult egy közösséggel szemben, legyenek azok mondjuk a romák. ( Senki félre ne értsen. Próbáltak már megverni romák, átverni, ergo nem célom a védelmük. )

A szóban forgó szöveg egy 15 éves lány megerőszakolásáról szól, akit lekurváznak. Több helyen is vérzik ez a dolog, persze mindenki magából indul ki, talán pusztán ezért ennyire hihetetlen nekem ez a dolog. Felvetődik a kérdés. Ha az a lány éppen roma? Ugyan kérlek, sokan protestáltok a "csúfolódás" ellen, de azért megy a "büdös cigányozás". A másik pedig, hogy szerintetek komolyan ez lenne a megoldás? Ne beszéljetek róla, tegyetek ellene. Csapj a lányod / fiad kezére, ha csúfolódik, szólj a haverodnak, hogy ezt nem kéne, de az ilyen messzeségbe menő, eltúlzott dolgokkal csak azt éritek el, hogy a nem megfelelő "bánásmód" miatt túl sokszor kiáltunk farkast, annak pedig mind tudjuk mi az eredménye.

Összességében ez megint csak arra jó, hogy eggyel több indokunk legyen amellett, hogy valami jónak a látszatát (!!!) keltsük, ezzel ellensúlyozva a rosszat. Csak az igazán szörnyű, hogy pont ettől a hozzáállástól nem változik a világ, az evidens dolgokat ugyanis - már bocsánat a kifejezésért - baromság marketingelni. Helytelen modus operandi.

A másik dolog ami még napirenden volna az ez: "A barátaid örülnek... - ...hogyha újra szerelmes vagy. Az igazi barátaid aggódnak, hogy nehogy összetörjön a szíved." 


Nagyon nem értek ezzel egyet. Jelenleg nekem ez nem jelent többet annál, hogy szép szavak vannak a szemnek kellemes sorrendbe rendezve. Afölött persze most szándékosan elmegyek, hogy vajon az író mit tudhatott arról, hogyan működik az élet, vagy mit is jelent szerelmesnek lenni, hiszen valószínűleg én sem tudok többet. De engedjétek meg, hogy ezen kicsit elfilózzak. Az első gondolatom megint az volt, hogy nagyszerű, barát, meg igaz barát, meg haver, amivel jön a többi: szexpartner, rég nem látott ismerős, cimbora, tesó. Mindegyik a maga nemében definiálhatatlan. Vagy lehet hogy nem, de én speciel nem tudnám megmondani mi a különbség a tesó meg a haver között, de biztos van valami. Lényeg a lényeg, sikerül tartanunk magunkat ahhoz, hogy beskatulyázzuk az embereket csoportokba, mert ezzel könnyebb hova tenni őket, sőt-mi-több, kezelni őket. De pusztán csak a vicc kedvéért nem létezhetne csak két csoport? Haver meg barát? Vagy mindegy igazából hogy hívjuk, de nem lehetne hogy ne ezerféleképpen álljunk emberekhez? Mert azzal talán egyet kell értenetek, hogy más-más szociális közösség más hozzáállást igényel. Ez különbözteti meg őket a nagy társadalmi betűlevesben. 


A másik, hogy nem vagyok a barátod. Mégis örülök, hogy szerelmes vagy. Vagy éppen a legjobb, legigazibb barátod vagyok, mégsem tudok könnyeket hullatni, amikor összetörik a szíved. Vedd észre, hogy nem az öröm mértéke számít, hanem az oka... Valaki a barátaid közül megtudja, hogy szerelmes lettél és azt mondja " nah ez szuper" közben meg igazából le sem szarja, mert az ő életében ez nem akkora változás, hogy azzal a lendülettel falnak rohanna. Egyszerűen nem mozgat meg benne annyi mindent, és ha tovább kérdeznéd mit gondol a dologról, valószínűleg annyit felelne: " hát erre nem igazán tudok mit mondani, legyetek boldogok :) ". És hogy ez baj? Ohh, dehogy. Elvégre azt mégsem kérheted, hogy ugyanúgy, vagy jobban örüljön ennek, mint te? Ott már valami baj van kérem, nagyon gyanús lenne nekem. Hatalmas empátia kell ahhoz, hogy ez megtörténjen, kb. emberfeletti empátia. De mégis azt mondjuk, "úúúúúúgy örülök!" mert arra van szükséged és ezzel okozunk neked örömöt. Hogy mi rejlik emögött, tényleg örülünk-e, féltékenyek vagyunk, vagy épp ellenkezőleg, fáj, hogy ez lett, már más lapra tartozik. Ha valami ellenvetésed van, megmondod az illetőnek, ha nincs és tényleg örülsz, ezt fogod jelezni, ha pedig nem ettől lesz jó napod, akkor is azt fogod jelezni, hogy örülsz. De talán valahol mind a három benne van az átlagos, mindennapi helyzetekben. 


Harmadszor pedig, a kauzalitás. Nem attól fogsz így gondolkodni, hogy te barát vagy, vagy épp igaz barát, sőt, nincs is összefüggésben a kettő. Attól, hogy te "igaz barát" vagy, csak simán örülhetsz, mindenfajta lelkesedés nélkül, és félthetsz valakit még akkor is, ha csak a haverja. Lehet csak az én gondolkodásom ilyen... összevissza, de ha nem tetszik, lehet futni az "igaz barátodhoz", meg együtt hálni vele.