Álomból rémálom

Ez most mi? Kérdeztem magamtól amikor átfutottam azt amit ebben a postban írtam. Mit akarjon ez jelenteni? Gyötrődtem, hiszen kissé olyan volt, mint valami csapongó,mélabús nosztalgiázgatás arról, hogy milyen jó is volt valami annak idején. 

Pedig nem erről van szó. Viszont nyomaszt valami, és remélem, hogy imigyen egy icipicit könnyebb lesz, valahogyan, valamikor, valamiképp. Szerelmes vagyok. Jövőbeli én, ezt neked mondom, mert úgyis elfelejted. A szerelem az az érzés, aminek a súlyát akkor érzed igazán, amikor már elvesztetted a szerelmed tárgyát. Balga fiatal ember, de a szeretlek sosem volt olyan súlyos szó, mint akkor, amikor már nincs rá szó. Illetve volna, de már nem neki tudnád mondani.

Én szerelmes vagyok egy helyzetbe, egy ismeretségbe, egy kapcsolatba. Nem az emberbe, mert tőle kaptam jót is, rosszat is. De azt a csodát amit az első közös vonatút jelentett, sosem feledem el. Sem a várva várt pillanatokat, mikor megjött a válasz facebookon, vagy az első csók, "időt megállító" másodperceit. A "veled alszok a játszótéren"-t, vagy a "bemegyek hozzád munkába" pillanatokat. Azt mondtad hogy "max a nyáron volt jó", mely állítás igaz is. De jött az ősz, és a tél, és elromlani látszott minden, és mi elváltunk. A csodából így lett tehát rémálom, és ami addig csak a te rémálmod volt, most az enyém lett. Nem tudom hogy a végén te miképp álltál hozzánk, áldásként, vagy nyűgként ( gyanítom az utóbbi ), de olyan hihetetlen hogy ez történt, egyik pillanatról_a másikra. Talán csak kapaszkodom abba, hogy valami ilyen mesebeli megtörtént velem, talán csak feledni akarok, de ez, ami köztünk volt, az enyém marad, még ha neked már nem is kell.