Leülök az ágyra és beleszippantok a
cigimbe. Ahh, mennyire hiányzott már az ablakban való
cigarettázás. Egyrészt mert a tiltott gyümölcs a legédesebb, és
amíg itthon élek, az ablakban való cigizés annak számít,
másrészt pedig, mert gyönyörű a látvány a leghidegebb estéken.
Csillagos az ég, és felismerni a legszebb formákat ezen a fekete
vásznon. Elgondolkodtató, mondhatnám.
Pont egy hete történt, hogy Pestre
utaztam. És pont egy napja, hogy kellemetlen hír ért. A pontos
részleteket nem közölném... Nem blogba való, de ami azonban
ezzel kapcsolatos volt, azt most leírom.
Emberek. Barátok, haverok és egyebek.
Jönnek-mennek, sokukat hosszú idő után sem feledjük el, sokuknak
még a nevére sem igazán emlékszünk. De mindhiába, a találkozás
öröme megmarad. Mégis, kissé durva kifejezéssel élve, mindüknek
megvan a szerepe. Egyesek boldoggá tesznek, másoktól tanulunk. És
van az, amikor inkább katalizátorként vesznek részt az örökös,
végeláthatatlan tanulásban. Elvégre nem minden dolognak van
azonnal értelme, de ha segít valamiben, már olyan rossz nem lehet,
nemde?
Gyakran nem úgy sülnek el a dolgok,
de talán épp ez segít. Előremozdulni. Vagy mindennek csak annyi értelme van, amennyit adsz neki?
