És most van mellettem valaki, aki megteszi. A mai napra én voltam a gyermek, akinek születésnapi meglepetésbulit rendeznek. Reggel az ágyamból kikelve böngésztem az üzeneteket, hátha írsz. Persze akkor még nem sejthettem, hogy te valami másra készülsz. Reméltem, hogy bárcsak megjelennél... Minden sarokkoppanásba beleképzeltelek, és minden feltűnő alaknál néztem a folyosó túlvégét, hátha te vagy az...Azonban ebben a történetben nincsen " de nem jelentél meg ". Mert ott voltál, és ahogyan befordultál a sarkon, nem mertem hinni a szemeimnek... Én gugoltam, mert lenntartott a rácsodálkozás ajándéka. Beleégett a szemembe, ahogyan lehajolsz hozzám, adsz egy puszit, én pedig, mint valami őrült, nem győzöm hova tenni magam, de egyet tudtam, ott és abban a pillanatban, minden tekintetben magamhoz akartalak ragadni, csak ölelni, és érezni és egy halk 'köszönöm'-öt suttogni a füledbe.
Sétáltunk, és néztelek. Szeretem a szemed, tudod. Szeretem ahogyan elveszek benne, ahogyan a napsütés arany karimát ad neki. Azokat a szempillákat, és AZT a tekintetet. Elsétáltunk a piacra, elmeséltem azt a sokmindent, terveket szőttünk, lakást építettünk. Van egy stílusom. De sikerült abból a számos milliárdból megtalálni azt az embert, akivel osztoznék az életen, az álmokon.
Aztán lóvá tettél. Az orromnál -nah meg a sálamnál- vezettél, elhitetted velem, amit szerettél volna. "Jönnek..." Mondtad. Majd meséltél egy emberről, aki Neked nagyon fontos, akibe szerelmes vagy, és olyasmit hallottam, ami megint újdonság volt. Az újdonság varázsa. " Akiből erő sugárzik. Lehengerlő. " Megleptél. Erre nem készülhettél rá, igaz?
Egy kezemen megszámolhatom hányszor fordult elő ilyesmi velem. De tudod talán ez csak egy részlet az egészből. Az, hogy ott voltál legalább annyit, ha nem többet jelent. Megleptél. Ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok...
Megleptél a szerelmeddel, megleptél a nevetéssel, a mai nappal, minden porcikád feltétlen szeretetével.