Egy majdnem éjféli post...

Ahogyan felmásztam az emeletre, és bebújtam Melléd az ágyba, magunkra borítottam a takarót, eszembe jutott egy mondatod. " Mi ez ha nem boldogság? " És elkezdtek forogni a fejemben a tekervények, meg csigasorok, hogy Nekem mit is jelent pontosan az a Boldogság, - igen, nagybetűvel - amit te adsz nekem. Az a gyöngéd szívdobbanás, amikor azt mondod, -olyan váratlanul, akár a tavaszi zápor- hogy "én hozzádmennék", vagy az "istenem, annyira szeretlek". És ez csak egy a sok közül. Tényleg, itt fekszel, a másik szobában, mert átjöttem a régibe, nehogy a laptop fénye felébresszen, de még előtte rányomtam az arcodra egy nagy puszit, jelezve "nem hagylak ám itt, de most meg kell osztanom a boldogságom", megsimogattam a vállad, ohh azt a merész vállacskát, ami azt a csodás formát adja az éjféli torzódnak, és halkan, amilyen halkan csak tudok, kivánszorogtam, és most ezt írom.

De persze megint sikerült elkalandoznom a témától, de ezt kivételesen ráírom annak a számlájára, hogy Veled gondolkodom, mert Rád gondolni túlságosan egyszerű lenne, és hol abban az öröm? Átélni szeretném a dolgokat, Veled, nem elképzelni, milyen lehetne, úgyhogy szabad utat engedtem a fantáziámnak, és nem hagyom, hogy bármi visszatartson. Mert bátorságot adsz, inspirálsz és motiválsz. És csak pörög az agyam, és amolyan érzelmi árukapcsolásként hozzákötöm az életem ahhoz a valamihez, ami most talán a legfontosabb, pedig milyen egyszerű érzelem.

A modor, ahogyan Rólad beszélek, és igen, talán így beszél valaki, aki 200 évvel később született, mint kellett volna, de ezt sem engedem meg, csak annak a Különlegesnek. Ahogyan a hajad szétterül alattam az ágyon, és én nem tudok, csak mélyen a szemeidbe nézni, és visszafogni a fülig érő mosolyt, mert félek, kiszakad az állam, vagy ahogyan minden percben megölelnélek, és el sem engednélek, csak kérlek ölelj, te is.

Álmaimban azt játszom, megmutatom a világom, s aztán felébredek, és látom, ott vagy mellettem. És akkor már az álom nem csak álom, mert passzolt a kulcs az ajtódhoz, és az a bizonyos kósza szikra nem csak a kovakőből pattant ki... Mert éreztem menthetetlen, szerelmes lángra kapott a lelkem.