Ülök a konyhán, csak én, no haver.

Most kicsit félve írok arról ami(k) ma történtek velem, és amikről tényleg írni szeretnék, mert tartok tőle, hogy belebonyolódni valamibe, az érzéseimbe, gondolatokba most legkevésbé sem szolgálná az érdekeimet. Reggel ahogy jöttem haza, azon gondolkodtam, hogy ha volna egy lány az életemben, aki nem akarna tőlem semmit, -szép nyíltan és minden bizonnyal a valóságot alátámasztva kimondva - őt hogyan hódítanám meg. Mert állítólag aki kihívás, az érdekel minket. Egy darabig. :D Nah de lényegre térve, valószínűleg csak azt mutatnám meg neki milyen vagyok valójában. És most arra gondolok, amilyen valójában vagyok. Az embereknek ugyanis van egy olyan szokása, hogy szebbnek láttatják magukat egy kapcsolat elején, mint amilyenek. Persze nem kell arra gondolni, hogy szörcsögő, böfögő, alfelét magát nem zavartató módon vakaró férfiállatnak mutatnám magam, de esendőnek, embernek. Elvégre egy olyan világban, ahol körül vesznek minket a partiarcok és pillangók, buliribik  és hercegnők, olasz macsók és bandakávbojok, talán a legkülönlegesebb egy esendő... ember lesz. Szóval ha volna valaki... Hát jöjjön, ismerjen meg. Szeretném ha látná, mennyire tudok szeretni, mennyire tudok haragudni, milyen is vagyok valójában.

Nah aztán más téma.                                         Ma csókolóztam.