2011.04.19

Újabban azon kapom magam, hogy folyton azon agyalok, nekem mit jelenthet a szerelem. Talán Ti is egyetértetek azzal, ha azt mondom, nincs rá egységes definíció mert a szerelem az emberből fakad. Mi plántáljuk el, mi ápoljuk, és sokszor hiába mindez, mégsem rügyezik ki. Az egyik szemszögéből kár, hogy hálára, szeretetre, bizalomra nem lehet építeni egy szerelmet, mert sokszor ez az érzés mindegyiket megkerüli és olyan emberekhez vezet, akikben sem megbízni, sem szeretetet lelni, sem hálát találni nem tudunk. A másik szemszögéből nézve már érdekesebb a helyzet, hiszen sokkal több tényező közrejátszhat. Van aki fél belemenni valakibe… valamibe, van aki nem szerelmes, van aki csak havernak néz, és van aki csak ki akar használni. Elítélni nem lehet az ilyesmit, csúnya dolog na, de végső soron mindenki követi csak azt az utat, amit kijelölt neki a sors, és így jogos érvvé szilárdulhat a “ valamiért ennek meg kellett történnie “ dolog is. Sokan azt hihetitek, most tört rám az emós önpusztítás, holott talán ennek pont az ellenkezője az igaz. Az embernek talán csak meg kell tanulnia azt, hogy a jó hozzáállással mindenből nyerhet valamit. Ha mást nem, tapasztalatot. Talán az Aerosmith szám, talán vaami más, talán a japán cseresznyefa virágai hozták most magukkal azt, hogy a testi szarullevőségem ellenére is egésznek érzem magam, bár ha most nem kéne megint holnap a városba mennem, csak feküdnöm itthon és túlélnem azt a pár napot ami még a betegeskedésemből maradt, sokkal jobb lenne. Nah mindegy, annyi baj legyen, úgyis itt a szünet Szóval, Ti éreztétek már azt, amikor szabályosan fáj, hogy hiányzik valaki? Hogy ha vele vagy úgy telik az idő mintha felgyorsították volna és meg sem fordul a fejedben hogy haza kéne menni, sőt inkább kifogásokat gyártasz már magadban hogy miért nem voltál otthon időben a családi vacsorán ( mert épp a konyhaasztalon szexeltél, biztos )? Nah mindegy.