"-Szeretsz? -Talán."

Azt hiszem többet láttam mint kellett volna. És még Ő hiszi azt, hogy rosszat tett azzal hogy elolvasta az enyémet, holott én böngésztem minden nap a lelkében... És hogy ez rossz lenne? Nem. És igen. És nem célszerű, csak opcionális, nem helyes, csak erős. Erős vágyat ébreszt bennem hogy ismerjem Őt, amihez hozzátartozik a múltja is, de azzal olyan nehéz mit kezdeni. Tulajdonképpen órák leforgása alatt olvasom végig azt ami benne hónapok / évek alatt zajlott le, önző módon várom hogy írjon rólam, de nem fog, csak ha Ő is akarja. Tudom hogy olvassa a blogom, de még így is azt hiszem, hogy őszinte tudok maradni, és ami késik nem múlik. De így talán jobb esélyem van arra, hogyha valami bánt, akkor azt a megfelelő pillanatban, a megfelelő módon tudjam elmondani, mert sajnos a hirtelenség sokszor tönkreteszi a legszebb gondolataimat is.

Szörnyű dolgot tettél velem Farkas Evelin ( született 1991. január 5, Szombathely ). 3 éve, ahogyan én láttam: Találkoztunk, őszintén szólva, ami nekem teljesen természetes volt, te azt tartottad az egyik különleges pillanatunknak. Aztán jópárszor előfordultál a társaságunkban, aminek ha nem is kitörően, de nem titkoltan örültem. És tudod mit láttam? Vagyis inkább elmondom mit nem. Ha jó az adott páros, akkor egy lényt látni, egy rendszert, két elválaszthatatlan mégis önálló személyt, de Nálatok csak két boldog embert láttam. Talán nem is akartam mást látni, vagy méginkább pontosan ez volt a helyzet, ezt már nem tudhatom meg, sosem merültem bele abba, hogy komolyabban is megismerhesselek, és ennek az oka, hogy ha törekedtem volna rá, biztos hogy megégetem magam, mert sajnos tetszett az, ahogyan rólam vélekedsz. És tetszettél Te is, deus ex machina. És aztán vége. Itt megszakadt a sztori, nincs happy ending, csak egy nagy tátongó és hozzáteszem szükségszerűen odaillő szakadék. És most minden végkifejlettől eltekintve, azt kell mondjam, a francba!

De nem baj, mert valamilyen különös ok miatt, még összehoz minket a sors. És milyen jól gondoltam, hiszen, igazság szerint nem épp meseszerű ( nah jó, talán a véletlensége szerint meseszerű ) dolgok eredményeképp hol máshol, mint a facebookon találkoztunk újra, emberi léptékkel rövid idő alatt beszélgetésbe is elegyedtünk, és igen, együtt mentünk a gólyabálba. Ebben az eseménysorozatban még nincs semmi érdekes. Jah de mégis! Hopp az első puszi, meg a kívánlak szöveg, drága babám! De vajon amikor lefekszel és átöleled a párnádat, betakarózol a pihe-puha ágyikódban, eszedbe jut, azaz eszedbe jut milyen volt amikor a Csó-tó hídon álltunk és megcsináltam a sálad? Vagy mikor elfutott mellettünk az a féligpucér futó-akrobata, én meg viccesen utánakiabáltam, hogy ezt én is megtudtam volna csinálni? Vagy eszedbe jut, mikor először mondtad: Péczely Ádám, szerelmes vagyok Beléd? Mikor ápolni próbáltalak, vagy az első szeretkezésünk? Mindegy is, fájnak ezek a dolgok, erősebben, mint amilyen erősen a remény kacsintgat rám, de ez csak természetes. Pár posttal lejjebb volt egy tökre ideillő idézet, mégpedig: " Csak az fontos nekünk igazán, amit féltünk elveszíteni. " Nahmármost, ha a félelmünk egyenesen arányos a dolgaink fontosságával, akkor nekem te vagy az alfa és az omega.

Olyan szarul érzem magam Evi, és te most nem tudsz itt lenni velem. Szó sincs hibáztatásról, de egyszerűen ki kell írnom magamból az ilyesmit, mert úgy érzem nem tudnék az a valaki lenni, akit te megérdemelsz. Megrémít, hogy ennyire szeretlek? Félsz saját magadtól? Mindketten gyengék és kicsik vagyunk Evelin, hibákat követünk el és fogunk elkövetni, és minél jobban akarom hogy ez változzon, annál inkább nem történik semmi. Akkor miért? Miért félünk? Én félek attól, hogy túl sokat adok, te meg saját magadtól, a bizonytalanságtól, a sorstól, a csakrától, Sibalbától, tökmindegy, nem tudom, ( itt megjegyzem erőfeszítést kéne tennem hogy jobban megértsem ezt ), de nem az az életünk lényege hogy így tegyünk? Hogy hibázzunk, és tanuljunk, és nem ne kövessük el azt a hibát, hanem más úton próbálkozzunk. Nem ezek adnák az életünket, nem ezek töltenék ki az üres helyeket? Itt megígérem Neked, de méginkább Saját Magamnak, hogy félni fogok, nem ringatom magam hamis ábrándba, hogy ezek a csalódások nélkül teljes lehet az életem, sőt, ragaszkodom hozzájuk. Nélkülük a szép pillanatok sem érnének semmit... Én keresni foglak és szeretni foglak, és 100x inkább meg fogok tenni dolgokat, és ki fogom magam adni idejekorán, mert aki ezzel visszaél, az nem volt méltó a szeretetemre, s mint így arra sem, hogy rosszul érezzem magam miatta.

Au Revoir, temps pessimistic!
Bonjour, temps passionant!